3. rész

Szerintem eszméletlen rossz lett ez a rész... pedig igyekeztem, de egyszerűen nem ment. :c A következőt megpróbálom jobbra megcsinálni. Amúgy, átírnám ezt is, de már így is 1 hete, hogy nem hoztam új fejezetet. Ja, és köszönöm a kommentelőknek! Nagyon jól esik olvasni, hogy valakit érdekel is. :3 :$

3. rész

Andy elegánsan kint hagyott a folyosón, aztán becsörtetett a fiúkhoz. Néhány hangfoszlányt hallottam, de nagyon sokkal többet nem.

Amúgy… Andy mindig ennyire közvetlen? Tökre jól el tudtunk beszélgetni, pedig nem is ismerjük egymást. Viszont, ott van közöttünk a rajongó-előadó kapocs. Vannak, akik elsírnák magukat a helyemben, más Andyre ugorna, és el nem engedné… én meg általános témákról eltársalgok vele. Azért, azon el lehet gondolkozni, hogy most én vagyok a normális fan, vagy azok, akik nem ezt csinálnák a helyemben? Tehát… visszakanyarodva az előző témához… fura dolog ez.

~~~

Jó pár perc múlva, kezdtem dühbe gurulni.

Nem hiszem el, hogy Andynek volt pofája itt hagyni! Miért nem mondott annyit, hogy „próbálni kell mennem, pá!”. Még azt is jobban megértettem volna, mint ezt. Fél órája bent volt! És nem jött ki hozzám legalább annyira, hogy „hé, ne várjál már itt fölöslegesen”. De nem! Én pedig már kezdtem idegösszeomlást kapni a várakozásba. Oké, most lehet, hogy ő Andy Biersack, de istenem! Nem a türelmemről vagyok híres… még akkor sem, ha róla van szó.

Majdnem egy óra múltán, Andy, mint aki jól végezte dolgát, kijött a teremből.

-          De ki foglak filézni, csak gyere a közelembe – emeltem rá haragos tekintetemet. Andy ezt mind telibe kakilva, jó kedvűen csörtetett felém. – Nem kell még visszamenned? Esetleg még egy hónapra? Velem nem kell foglalkozni, elvagyok én itt… - fontam össze karjaimat mellkasom előtt.

-          Még is megvártál. Pedig haza is mehettél volna – vette elő cigis dobozát, és kifelé indult. – Jössz? – állt meg az ajtó előtt, amikor észrevette, hogy nem óhajtok mozdulni. – Ahj… - dörzsölte meg homlokát. – Dawn… sajnálom, oké? – sétált elém komolyan, és leguggolt, hogy nagyjából egy szintbe legyünk. – Legközelebb hónapokra ragadok bent a próbateremben – röhögött fel, majd kiment a lépcsőhöz.

Annyira kis… Áh! Lehetetlen, beképzelt, egoista állat! Mondjuk én meg hisztis vagyok… De ő akkor is rosszabb!

Fogtam magam, és utána mentem. Biersack, én egyszer tuti elkaplak az egyik sötét sikátorba!

-          Elégedett vagy? Kijöttem – morogtam.

-          Nem hiányoztál – fintorgott. – Amúgy meg látom.

-          Te mindig ennyire ritka bunkó vagy? – érdeklődtem egy fokkal magasabb oktávon. Kicsit felidegelt a csávó.

-          Csak veled – dobott egy puszit a levegőbe.

-          Hol van az előbbi „szeretem a rajongóimat Andy”? – álltam elé. Mivel ő ült, így – kivételesen -, én voltam a magasabb, és neki kellett rám felnéznie.

-          Bent hagytam a próbaterembe – emelte fel rám kékes-szürkés tekintetét. Azt hiszem… itt kezdtem el olvadni. Ennek a srácnak durván szép szemei vannak!

-          Akkor hozd ki! Mert a tahó, mostani Andyvel nem vagyok hajlandó beszélni! – fordítottam el róla a tekintetem.

-          Senki sem kérte, hogy beszélgess velem. Különben is… mit keresel még itt, ha nem vagy kíváncsi a pofámra? Miért nem hagysz itt? – kérdezte hajtöveit súroló szemöldökkel.

Már szólásra nyitottam a számat, de végül becsuktam. Majd ezt megtettem még egy párszor, de végül rájöttem, hogy fogalmam sincs. Miért nem megyek haza? Vagy sétálni? Vagy mit tudom én hova?

Csak tátogtam, mint egy hal.

-          Válaszolsz is? Vagy csak berekedtél, amíg gondolkoztál a feleleten?

-          Kapd be! – fordítottam hátat azzal az elhatározással, hogy én MOST megyek haza.

-          Vigyázz magadra, Dawn – kiáltott utánam nevetve, ami még feljebb vitte bennem a pumpát.

-          Fordulj fel Biersack! – fordultam hátra idegbetegen, majd hisztisen földhöz csapkodott lábbakkal indultam újra el.

Andy hogy lehetett ilyen! Én egyből kiábrándultam belőle… jó, azért nem pont. Sőt. Egyáltalán nem. Miközben éppen az idegrendszerem vékony fonalával játszott, akkor is csodálattal figyeltem. Andy egy kész tökéletesség… kívülről. Belülről meg… akiket kedvel, azokkal biztos rendesen viselkedik. Csak néhány szerencsétlent borít ki a sodrából, mint pl. engem.

Bowling golyó módjára ballagtam a járdán. Aki elém került, azt eltaroltam. Páran meg is szólták ezt, de úgy voltam vele, hogy kit érdekel? Mert engem nem. Ezt szokták csinálni a munkába siető idősek is! Akkor nekem miért nem szabad? Mondjuk lehet, hogy azért, mert nem vagyok munkába siető idős...

Míg ilyen badarságokon elmélkedtem, addig valaki felbőgette mellettem a kocsija motorját. De utálom az ilyen embereket. Csak menőznek itt orrba-szájba, hogy mennyire brummog nekik a roncsuk. 

-          Dawn! Szállj be, haza viszlek! – nyitotta ki mellettem a kocsija ajtaját. Aha… tehát Andy cseszteti a kocsiját.

-          Chö… - szegeztem tekintetem a kirakatokra, és úgy tettem, mintha nem hallottam volna a felkérést. 

Andy kitartó volt. Amikor annak a hosszú utcának a végén jártam, ő még akkor is mellettem volt.

Feladva az ellenállásomat megszólítottam.

-          Visszatért a stúdióból, azaz Andy? – néztem rá a szemem sarkából.

-          Vissza – mosolyodott el jó kisfiúsan.

Meggyőzött. Bepattantam mellé a kocsiba. 

-          Miért is szeretnél haza vinni? – kötöttem be magam.

-          Mert a barátnőm rokona vagy. Tehát… nekem is. Legalábbis én így gondolom. Veled illik kivételeznem – kacsintott.

-          Ezt… te honnan tudod?!

-          Juliet mondta még régebben. Így beugrott, amikor a nevedet hallottam – felelte.

-          Értem… - motyogtam.

Ezután már csak a házunkhoz vezető utat mondtam Andynek. Ennyi volt a beszédtémánk.

~~~ 

-          Köszönöm, hogy hazahoztál – szálltam ki a kocsiból.

-          Akkor, majd gitár órán találkozunk… Dawn – adott gyújtást, így az autó elindult, majd elhajtott.

Ez már túlzottan is sok Andy közvetlenségéből! Oké, hogy szerinte akkor mi is rokonok vagyunk, de az isten szerelmére! Kemény egy napja ismerjük egymást személyesen! Marcus-t, már óvoda óta ismerem, és még sem hajlandó kocsival hazahozni! Mondjuk igaz, hogy nincs is kocsija… de, na! Akkor is! Meg kikészít Andy kettős személyisége… egyik pillanatba bunkózik itt, máskor meg „jaj, gyere Dawn, hazaviszlek”.

Megőrülök!

Az életem amúgy is olyan, mint egy repedt fal… nem hiányzik Andy is a képbe, se senki más. Még fel kell újítanom a belső dolgokat, addig nem hiányzik semmi/senki.

~Másnap~

Még nyúzottabb voltam, mint az előző reggeleken.

Apum tegnap kiakadt, amiért más pasik hurcolásznak haza. Este tizenegyig folyt a vita közöttünk. Egyikőnk sem akarta megadni magát, de végül apát elrángatta a boszi, így egy „majd holnap folytatjuk” kijelentéssel ment a nő után. Mint egy jól idomított kutya! Eszem meg áll!

Felöltözködtem, majd lesurrantam a konyhába egy szendvicsért, majd vissza. Szerencsére nem vettek észre, habár senki nem volt lent.

Fél nyolc előtt indultam el, így apa pont elcsípett.

-          Csak nem jön érted, hogy ennyire sietsz? – vetette oda az újságot böngészve.

-          Nem, képzeld, nem jön értem! – vágtam rá, majd csapódott utánam a bejárati ajtó.

Húsz éves vagyok az isten szerelmére! Mi köze lehetne akár ahhoz, hogy haza hoztak?! Saját életem, én hibáim! Különben is, miért pont most kezd el foglalkozni az életemmel?!Megőszülök most már tényleg! Mehetek hajfestékért...

~~~ 

Marcus az iskola előtt várt. Jé, ez is ideért? Pedig általában ilyenkor kel, és nyolc óra után esik be.

- Te! –szegezte rám a mutató ujját haragosan. Mi a baja? – Miért?!

2. rész

 Igen, előbb hoztam részt. :3 Gondoltam egy kis meglepetés. :D

2. rész

A kezdeti a gitártanár miatti örömöm se perc alatt szertefoszlott az óta. Pedig tökre boldog voltam! Akkor.

-          Uh… alig várom anyukád palacsintáit minden iskolába menetes reggelen! – nyalta meg a száját Marc.

-          Anya… elutazott. Nagyon messzire, és egy darabig nem fog hazajönni – füllentettem. Miért nem mondom meg neki?! Hisz a legjobb barátom…

-          Kár. Pedig már hiányzik a palacsinta – simogatta meg szomorúan a pocakját. Neki a palacsinta, nekem meg az anyám hiányzik…

-          Így jártál. Na, de akkor, szia – nyomtam egy puszit az arcára, és átfutottam a túloldali járdára.

Sebesen kapkodtam a lábam az úton. Haza akartam érni, de sebesen, mert egyre jobban égettek, a fejemben kavargó kérdések.

Miért nem mondtam el a dolgokat, a legjobb barátomnak?

Miért nem szóltam neki az új rokonságról?

Ennyire gyáva lennék? Pedig már rég feldolgoztam a történteket. Jó, nem pont… de már nem bőgöm el magam, mi hánt apára és arra a NŐRE nézek, vagy épp, ha anyára gondolok. Semmi okom nem lenne rejtegetnem ezeket előtte… mert rá is tartozik. Jóban volt anyával. Ennyit megérdemelne.

Laptopomon kikerestem a zenelejátszási listámat, és hangosan bömböltetni kezdtem a kedvenceimet. Tudtam, hogy apát ez idegesíteni fogja, de kivételesen nem érdekelt. Mióta összejött Miriammel megromlott a kapcsolatunk. Már csak akkor beszélünk, ha muszáj, alapból nem, mivel minden ideje azé a nőé. Ilyenkor, szívesen kiragasztanék magamra egy olyan feliratot, hogy „hé, lányod is van!”, de talán, még akkor sem történne semmi.

Ahogy Andy és Juliet Lost it all-ját hallgattam, akaratlanul is kicsordultak a könnyeim.

~~~ 

Másnap nyúzottan keltem. Szemeim is feldagadtak. Sikerült tegnap álomba sírnom magam. Ó. Szuper.

Kibattyogtam a konyhába, ahol éppen apa mandula visitet tartott Miriam szájában.

-          Ezt ne itt, kérlek! – kértem őket undorodva.

Legyenek együtt, nem érdekel… de ne előttem egyék egymást!

Kivettem egy tejet a hűtőből, továbbá csináltam magamnak egy szendvicset, aztán már mentem is vissza a szobámba.

Először is, rendbe szedtem magam, aztán jött a smink, végül az öltözés.

Nem vittem túlzásba, ám még is úgy öltözködtem, hogy az időjáráshoz alkalmazkodva. Meleg volt, így nagyon gondolkoztam azon, hogy hosszú nadrágot, vagy rövidet vegyek fel, de inkább az első opciót választottam. Legújabb „szerzeményem” miatt el kellett takarnom a csuklóm egy kis részét, amit bőrkarkötőkkel oldottam meg. A kesztyű eléggé feltűnő lett volna, így nem kockáztattam.

Fél nyolc előtt kiléptem az utcára. Ideges voltam. Éreztem, hogy valami nagydolog fog történni, csak azt nem tudtam, hogy mi.

~~~ 

-          Szöszi, szép jó reggelt! – vágódott le mellém Marcus.

-          Még mindig nem vagyok az, nem, megértetted, de egyébként neked is – öleltem meg.

-          Morcos vagy? – támaszkodott meg könyökével az asztalon, aztán tenyerébe fektette az állát, és felém nézett.

-          Egy kicsit – feleltem.

-          Értem. Nekem kéne annak lennem, azért, mert tegnap szépen leráztál, és ma reggel sem hallottad meg, ahogy utánad ordítozok – vetette a szememre, viszont egyáltalán nem volt mérges, csupán aggódó.

-          Bocsi érte, csak siettem. Tudod, szalad a háztartás – próbáltam poénosan előadni. Csak én kacarásztam rajta, mint valami pszichopata.  – Reggel pedig, zenét hallgattam.

-          Aha – hümmögött.

-          Mi az?

-          Minden rendben van? Történt valami a nyáron? – kérdezte hirtelen.

-          Igen, miért ne lenne? És nem történt semmi – tagadtam. Megint.

-          Csak mert olyan furcsa vagy. Feszült, és szomorú. Ennyire nem kéne aggódni anyud miatt. Egyszer úgy is visszajön – vont óvatosan a karjai közé, aztán hátamat simogatva nyomott egy puszit a fejemre nyugtatásként.

-          Tudom – sóhajtottam. Szép is lenne, ha újra közöttünk lenne.

Nem folytathattuk tovább a komoly beszélgetésünket, mert becsöngettek, és ezzel együtt érkezett a tanár is, aki egy év eleji dolgozattal kezdett. Biosz, én, úgy szeretlek.

~~~

Biológia után történelem volt, aztán két „kottaolvasó” óra, majd végül gitár. Kíváncsi voltam az új tanárra. Nagyon is.

Helyet foglaltam az egyik padba. Kicsit örültem, hogy Marcus nem járt gitárra. Legalább most nyugtom van tőle.

Dalszöveg részleteket firkáltam a füzetembe, mire mögöttem valaki jókedvűen kuncogott. Hátra tekintettem, hogy megnézzem ki az, de addigra eltűnt. Lehet, hogy képzelődtem? Inkább visszafordultam a papírhoz, és tovább írtam.

Egy jó tíz perc után, befutott az oktató is. Férfi volt. Körülbelül 180-185cm magas. Kedves kis mosollyal pillantott körbe, aztán pedig bemutatkozott.

-          Gyerekek! Sőt, inkább már fiatal felnőttek – szólított fel minket. – Chris Biersack vagyok.

Hatalmasat néztem. Sőt. Szerintem még az állam is koppant. Andy apja, mint gitár tanár? Tud gitározni? Hát… mondjuk ezek szerint biztos.

-          Igen kisasszony ott hátul, Andy Biersack édesapja vagyok – mutatott rám. Szerintem rajtam lehetett látni a legjobban, hogy mennyire meglepődtem. – Remélem, nem bánjátok, hogy néhányszor a fiam is eljön, mert úgy döntött, hogy meg szeretne ő is tanulni. Nem értem, hogy miért épp most… vagy miért, de akkor is. Tegnap ott toporzékolt. Makacs egy gyerek – legyintett egyet, miközben hatalmasat sóhajtott.

-          Köszönöm, hogy beállítasz egy tíz évesnek – csendült mögülem az Ő hangja.

-          Szívesen, máskor is – reagálta le gyorsan az apja.

-          Máskor inkább ne – vágta rá Andy.

Eléggé jól el voltak ebben a kis szópárbajban. Látszott, hogy fia meg apja.

-          Rátérhetnénk a lényegre? – kiáltotta be az egyik lány. Meglehetősen türelmetlenül. – Tudtommal maga tanítani jött – tette hozzá flegmán.

Majdnem visszaordítottam, hogy fogja már be, de végül is igaza volt. Habár… én szívesen hallgattam volna még egy kicsit Andy-t. Sőt. Hátra is akartam fordulni, hogy tényleg ő az, akinek a hangja egyezik Andyével, de nem mertem. Mi van, ha tényleg ő az?!

Oké, nem fog történni semmi… de mi van, ha hátra fordulok, tekintetem találkozik az övével, és egymásba szeretünk, aztán elhagyja miattam Juliettet, majd boldogan élünk, míg meg nem halunk?! Na. Ez az egy dolog nem fog megtörténni. Minden „mi van, ha…” kezdetű mondat, csak ábránd.

Túl sok fanficet olvastam, azért tévedt el a fantáziám. Pedig milyen jó, csak egy picit is belegondolni, és reménykedni ebben. Aztán koppanunk egyet, majd még egyet, és így tovább. Végül rá kell ébrednünk, hogy csak hiú ábrándokat kergettünk, és el kell engednünk ezt a csodás képzeletet.

-          Ma egy kis csevegős órát fogunk tartani. Nem szeretnék egyből a tanagyagba belekezdeni, hisz azzal csak elveszem a kedvetek. Ráadást utolsó óra van! – szakított ki a gondolataim közül Chris. – Elsőnek, elég a nevetek, és a korotok, esetleg hobbitok.

-          Karla Robinson, huszonnégy, és fényképezés – „indult el” az ismerkedés.

-          Michael Kame… - jött a Karla mellett ülő ember, és így tovább, míg el nem értek hozzám.

-          Dawn White, húsz, dalszövegírás – feleltem.

-          Andy Bi… - mondta volna, de apja félbeszakította egy torokköszörüléssel. – Vagyis Andrew Dennis Biersack, huszonkettő, haverokkal lógni – válaszolta.

Kicsit meglepődtem, hogy Andy ezt felelte. Azt hittem, hogy ő is valami zenéléssel kapcsolatosat mond. De nem.

Ezután, a tanár, kérdéseket dobott fel, és kiválasztott valakit, aki erre válaszolt, aztán az a valaki kérdezett, és mást választott. Így mindenki ismerkedett mindenkivel.

Andy kapta a legtöbb kérdést, de ő is rendesen megsorozta a lányokat. Valamiért, a fiúknak nem tett fel egyetlen egyet sem. Mondjuk nekem sem.

-          Na, még van tíz percünk, gyerünk! Ne sajnáljátok a többieket, kérdéseket nekik! – kiáltotta Chris. – Ja, hogy most nekem kéne kérdeznem… - kuncogott fel, mire a többiek is nevetni kezdtek. Kivéve engem. – Dawn. Mindig ennyire csendes vagy?

-          Csak Marcus közelében hangoskodik – kacarászott magának Mary. Csak egy kicsit volt félre érthető a mondata, de még így is hangos röhögésbe kezdtek a többiek.

-          Hé! Hagyjuk őt is válaszolni! – csitította a tömeget Chris. Ő teljesen komoly volt. Valamiért még csak az arca sem rendült, amikor a többiek a könnyeiket törölgették.

-          Igen, bár a legjobb barátommal nyilvánvalóan megbeszélek mindent – adtam feleletet.

-          Te kérdezel.

-          Passzolok, kérdezzen, aki akar – adtam másnak a lehetőséget.

-          Akkor én – csendült mögülem Andy. – Edmund, sportolsz valamit?

És, ebben a tízpercben, Andy fiúktól is érdeklődött. Kicsit bántott a dolog, hogy tőlem, és Skylertől nem kérdezett. Skylerről annyit, hogy nem valami népszerű a pasik körében, ahogyan én sem. Nem vagyunk világhírű szépség királynők, de azért emberek vagyunk! Minket is illik figyelembe venni! Ez azért elég köcsögség volt Andytől.

Megint siettem haza, bár megálltam a sulitól nem messze egy öngyújtóért. Muszáj volt rágyújtanom. Egy hatalmas épület háta mögött, ezt meg is tettem. Leültem az ottani lépcsőre, és élveztem a nikotin okozta ellazulást. Valahogy engem mindig is megnyugtatott a cigi. Nem voltam függő, csak nagyon ritkán nyúltam dohányhoz, amikor elegem volt, és kicsit meg akartam nyugodni.

-          Lám, lám. Kivel nem találkozok.

-          Mit keresel itt? – fordítottam hátra a fejem.

-          Ezt én is kérdezhetném. De, csakhogy ne tűnjek parasztnak, válaszolok is. Éppen próbálunk a srácokkal. Ez itt a próbatermünk. Legalábbis, itt van az egyik hangszigetelt szobában – mutatott hátra. – És jelenleg cigi szünetet tartok. Sajnos tilos bent. És te?

-          Kikapcsolódok, gondolkozok.

-          Aha. És megtudhatom, hogy a bandám rajongója miért vagdossa magát? – ült le mellém.

-          Andy, ez téged miért is zavar? – vontam össze a szemöldököm.

-          Mert tudom, hogy nem segít. Fölöslegesen okozol magadnak fájdalmat – bámult maga elé a földre.

-           Te is…?

-          Igen. Régen – válaszolta meg a félig feltett kérdésemet. – Dawn, tényleg ne csináld.

-          Majd még meglátom. Amúgy, miért is telepedtél le szerény személyem társaságában?

-          Mert osztálytársak vagyunk. Nem mellesleg imádom a rajongóimat – villantotta rám az egyik szikrázó mosolyát. – Már amikor nem a ruháimat szaggatják, és azt kérik, hogy vegyem őket feleségül. Bár, volt, amikor erre egy pasi kért. Ott egy kicsit elgondolkoztam azon, hogy milyen világban élünk.

Akaratlanul is elmosolyodtam. Amilyen képet vágott mesélés közben, azon nem lehetett nem jó kedvre derülni.

Elmesélt pár cikkes történetet, meg azt is, hogy szegény Jaket egyszer fejbe vágta az egyik koncertjük közben a mikrofon állvánnyal, én pedig szinte sírtam a röhögésbe. Főleg akkor, amikor Andy imitálta is a történetet, na, meg amikor utánozta a hangjukat pár embernek.

Ebben a húsz percben teljesen elfelejtettem a külvilágot. Csak Andyre koncentráltam, és már is jobban éreztem magam.

A nagy regélés közben, Andynek megszólalt a telefonja. Ash volt az.

-          Mi van haver, odaragadt a cigi a szádhoz?

-          Jaja. Valaki be pillanat-ragasztózta – közölte szomorkás hanglejtéssel.

-          Oké, akkor gyere be próbálni, mert Jake felzabálta a pizza készletet, CC pedig… káosz van, haver! – jelentette ki Ash. – Most gyere! Most! Értetted?! Nincs öt perc, de még két másodperc se!

-          Megyek már, csillapodj! – ugrott fel mellőlem Andy, és be akart menni, de rájött, hogy nem vagyok boszi, és nem hókusz-pókuszoltam el magam valahová máshová.

Rám pillantott, aztán az ajtóra, majd a telefonra. Gondolom azt mérlegelte, hogy mit csináljon. Édesen megtette ezt a mozzanatot még ötször, majd kézen ragadott, és behúzott az ajtón.

-          Mi a…? – repültem Andy után. Nehéz lépést tartani a gazella lábaival. Míg ő lép egy nagyot, addig én lépek három kicsit...  

Nem tudom, hogy Andy apukája tud-e gitározni. :D Abban sem vagyok biztos, hogy Andy még nem tud gitározni... de ez mind csak a fantáziám szüleménye! :) Remélem olvasható rész volt! :*

Szereplők - mindig frissítve -

Sziasztok! :) 

Holnap délelőtt hozom a részt is, de most csak a szereplőket. :) Ezt a bejegyzést a pasik fogják uralni. :D

                                                         Dawn

                                                           Andy

                                                       Marcus

                                                     Dawn apja

                                                       Miriam

                                                          Juliet

                                                              CC

  Jake

 Jinxx

                                                          Ash

Még is írok egy kis bevezetőt. :D

Sziasztok!

Nos, csak annyi lenne, hogy a történetben valótlan rokoni szálak futnak majd. :D Juliet családjáról semmit sem tudok, tehát ez mind a képzeletem szüleménye. Továbbá, a létező szereplők személyiségét nem ismerem! Én ilyennek képzelem el őket. Fogalmam sincs, hogy az életben milyenek. Tehát... erről ennyit. 
A történet maga, egy 20 éves lányról szól, akit Dawn White-nak hívjnak. Van egy legjobb barátja, Marcus Crusader, akivel szinte mindent megoszt. A lány nem mondja el Marcusnak, hogy mi történt az anyjával, és ezt frusztrálni fogja őt. Dawn, amúgy is zavart lelkiállapotára még tesz egy lapáttal a Black veil brides nevű együttes, akik belekerülnek az életébe. Dawn rajong értük. Marcus is. Andy Biersack, az énekes, igen csak összekuszál mindent, amikor félreérthető lépéseket tesz, miközben van barátnője. Hogy viseli majd ezt Dawn? És egyáltalán, hogy kerül a képbe a BVB? Azt a következőekben megtudhatjátok. ;)

A következő bejegyzésben a szereplőkről fogok képeket hozni, aztán pedig lassan a részt is.

1. rész

Trágár szavak megtalálhatóak lesznek benne, főleg, ha majd megjelenik a banda maga! :) De, persze csak módjával. :) Elnézést a helyesírási hibákért is. :$

---------------------------------

Nyomorult suli. Nyomorult Szeptember elseje.

Igazság szerint, már húsz éves vagyok, és mivel elég jó a hangom, így zeneiskolába „kényszerültem”. Legalábbis olyasmibe. Ez nem olyan, mint a rendes sulik. Matekot, történelmet, biológiát és zenét tanítanak. A zene alatt igen sok tantárgy fut, én kettőre járok. A gitárra, és az énekre. Persze, mivel ezeket választottam, így mehetek szolfézsre is. A kották olvasásától, már hányingerem van. Rühellem… és eddig mindennap volt. Remélem most csak heti 1x lesz, bár legjobban annak örülnék, ha nem is lenne.

Egy nap össz-vissz hat óránk van. Viszont mindennap ennyi. Nem viszik túlzásba, mivel nem „rendes” iskola. Alapból ez-az egész két éves. Én most kezdem a másodikat. Gimi után egyből eljöttem ide, mert a sokak szerint nagy jövőm van a hangomba. Majd még meglátjuk.

Kinyitottam a hatalmas rácskaput, mivel szokásomhoz hűen, most is késtem, és egyenesen bekocogtam az aulába, ahol már mindenki ott volt. Ja, tényleg… az évnyitó.

Unottan lepakoltam magam az egyik üres székre, és bambultam előre. Vajon kapok valami szexi tanárt? Elvileg a zongoraoktató egész helyes, gyakorlatilag meg kérdéses. Vajon…

-          Új gitártanárt üdvözölhetünk köreinkbe, mivel az előde, Mrs. Johnson szülési szabadságra ment. A 2. osztály gitárosait már ő viszi végig – szónokolta Mr. Jenkis, az igazgató.

Egyből felkaptam a fejem a hírre. Mi van, ha jön egy kész félisten?! Szőke haj, kék szemek, én meg helyben, össze is esek. Heh… rímelt.

Szinte szökdelve mentem a tantermünk felé. Ez a hír, most feldobta a napomat!

-          Nos… b. osztály! – kezdett bele drámaian szeretett tanárnőnk Miranda. – Ez az utolsó évünk – törölgette a szemét.

Ja… utolsó év, hogy az osztály fiúi, valamivel felhozhassák a matek jegyüket. Matek tanár a nőci.

Voltam olyan szerencsés, hogy a mi osztályközösségünkbe járnak a legjobb pasik a suliból. Kár, hogy egy sem az esetem. Tipikus szoknyapecérek. Az ilyenek nálam elvből, szóba sem jöhetnek.

-          Szabad elfoglaltság az óra többi részébe! – mondta Miranda, illetve Mrs. Jeans, de ő jobban szereti a Mirandát.

Az osztály fellélegzett, majd mentek keresni a haverokat, akikhez odatelepülve kis csoportok jöttek létre.

Én – mint tavaly is -, egyedül voltam év elején. Bedugtam a fülesem, és elkezdtem hallgatni a kedvenc zenéimet.

-          Szia cica, van gazdád? – húzta ki valaki a fülhallgatót a fülemből.

-          Hé! – kaptam utána. – Marcus! – sikoltottam boldogan, majd az említett nyakába vetettem magam.

-          Kicsi lány, ne fojts meg! – ölelt vissza.

-          Annyira hiányoztál! Nem úgy volt, hogy csak Októberben jössz? – érdeklődtem elengedve őt.

-          Te is nekem! – nyomott egy puszit az arcomra. – Hát… ja, de megőrültem már. Így sem láthattalak egész nyáron… muszáj volt előbb eljönnöm a nagyiéktól.

-          Hülye! Legalább hívhattál volna! – mosolyodtam el.

-          Majd legközelebb – kacsintott, majd elkezdtük kibeszélni a nyarat.

Amúgy, Marcus a legjobb haverom, már általános óta. Minden nyáron a nagyijához utazik, aki Angliába él, így elég nagy táv lesz közöttünk, és mindig Októberben jön először suliba, nekem pedig ki kell bírnom ennyi hónapot nélküle! Mázlista a gyerek. 2 hónap lógás a suliból… kész álom.

-          Volt itt valami? – érdeklődte.

-          Jött koncertezni a városba a Black veil brides – regéltem visszafogottan. Ha belőlem előjön a rajongás…

-          Ne! És… mentél? – nyelt nagyot Marcus, és tenyérnagyságú szemekkel bámult.

-          Hát hogy a francba ne?! – csaptam le elé a csuklómat, ahol még ott virított a belépő karszalag. Kicsit már kopott volt, de nem baj az. Amíg le nem rohad rólam, addig le nem szedem.

-          Aztaaaa – vette hatalmas praclijai közé a csuklóm, és csodálattal bámulta a karszalagot. Kicsit sem vagyunk BVB rajongók. Ugyan már… az se tudjuk mi az. – És ott volt ő is? – ragyogtak fel barna smaragdjai.

Tudtam, hogy kire gondol. Már ennyiből is rájöttem. Az én „hőn szeretett” Julisomra célzott. Ergo, Juliet Simms-re.

Én utálom a csajt, mert Andyvel jár, Marcus, meg utálja Andyt, mert Juliet a barátnője. Ez így ment már a rajongásunk kezdete óta. Nem is értem mit eszik ezen a nőn…  

Jó… bevallom. Nem csak azért utálom, mert Andyvel jár. Sőt… teszek rá magasról - na, jó, azért nem -. Ez a piciny gyűlölet onnan származik, hogy Juliet az unokatesóm. Illetve a mostoha uncsitesóm, mivel az ő anyja, meg az én mostoha anyám testvérek.

Ha már ezt elmondtam, akkor már azt is, hogy az én anyám meghalt, apám pedig tovább lépett, pedig még félév sem telt el az óta. Majdnem félév, és összeállt azzal a nővel! Sajnos, nem tehettem ez ellen semmit... pedig adhattak volna még egy kis időt.

-          Igen. Ott volt – forgattam meg a szemeimet.

-          Óóóóóóóóó – terült szét egy hatalmas vigyor a képén. – És Andy véletlenül nem esett le a színpadról? – kérdezgetett tovább. Ezzel a kérdésével kicsit kiverte a biztosítékot, de nem volt gáz.

-          Szeretnél kopasz lenni, vagy esetleg mozgássérült? – ropogtattam meg az ujjaimat. – Andy nélkül, hogy lenne BVB, te sügér?!

-          Más lehetőség nincs? – vonta fel a szemöldökét. – Elég gyér kis lista. Még normális választék sincs! – Meg se hallotta, amit a végén mondtam… öcsém, minek is jártatom a számat?

-          Választékot akarsz? – mosolyodtam el ördögien. Szerintem még a szarvaim is megjelentek a fejemen. – Bordatörés, vállficam, esetleg gerinctörés, vagy nyak? – soroltam.

-          Még így is szar. Én az égést választom!

-          Megoldhatjuk azt is – vettem elő az öngyújtómat.

-          Te kis… - ugrott fel mellőlem, ugyan is, elkezdtem pörkölni a pulcsiját. – Ez márkás, te gyökér! – röhögött fel.

-          White kisasszony, rakja el azt, most azonnal! – rivallt rám Miranda, így inkább elpakoltam, minthogy balhé legyen belőle.

Marc, oldalra billentett fejjel bámult rám. Ez… egy idő után kellemetlen volt.

-          Mi van? – forgattam meg a szemeimet.

-          Mióta hallgatsz te az ofőnkre? – méregetett. – Beteg vagy?

-          A hülyeséged, minden olyan személyt, akivel barátkozol, agybeteggé tesz. Tehát… igen.

-          Hahaha! Kis humorzsák – kacarászott erőltetetten, aztán „megsimogatta” a fejem, de úgy, hogy a tincseim hatalmas gordiuszi csomóba álltak. Rosszabbul nézett ki a hajam most, mint reggel. Nos… ez a tipikus „Marcus féle buksi simi”

-          Kapd be – húztam fel a kapucnimat, ugyan is lusta voltam megigazítani a fejem tetejét, így inkább eltakartam.

-    Miéért?! – tetetett ijedt fejet, miközben a szája „o” alakot formált.

-          Én komolyan le foglak lőni – fejeltem le a padot.

-          Tényleg? – lepődött meg. Persze csak színészkedett.

-          Te most komolyan fárasztani akarsz a hülyeségeddel?! – csaptam rá a vállára.

-          Lefáraszthatlak mással is – húzódott kaján vigyorra a szája, miközben a szemöldöke fel-le járt a homlokán.

-          Te nem vagy normális! – vágtam rá.

-          Biztos?
-   Teljesen.   

-          Oké – ült vissza mellém.

Még csak húsz perc telt el, de már most úgy érzem magam, mint aki most vett rész egy 24 órás hegyi túrán, alvás, és pihenő nélkül. És akkor nekem még Marcusedzett-kötélidegeim vannak. Más már rég kipusztult volna öt kemény perc alatt. Lehet, elmehetne bérgyilkosnak, és az lenne a névjegykártyáján – mert bizony, én csinálnék neki -, hogy:

Marcus Crusader

Hülyeséggel, gyorsan ölök.  Roppant veszélyes velem szóba elegyedni. Viszont, ha ezt megteszed, mármint saját akaratodból, úgy igazán szemtől-szembe, akkor a végrendeleted, már biztosan készen van.

                               Telefonszám:……………

Elnevettem magam, még csak a gondolatra is. Persze ezt Marc nem értette, de talán nem is baj.

~~~

-          Holnap gitár. Kíváncsi vagy az új tanárra, mi? – jöttünk ki az első óráról. Én bőszen helyeseltem. – Nekem marad a hárpia dobtanár – fintorgott Marc.

-          Hárpia vagy nem, az első, itteni nődet, neki köszönheted – emlékeztettem.

-          Mondjuk… tényleg – merengett el.

Amúgy a sztori annyi, hogy a „hárpia”, meg akarta év végén vágni – itt is lehet bukni -, azért, mert a drága Marcusom, elég rossz magaviseletű, és ellenkezett a tanárral, amikor valamit ki kellett olvasnia a kottából – azt hiszem -. A tanár, erre bevágott neki, csak úgy öt egyest, és innentől fogva kíméletlenül osztályozta. Ám! Egyik nap, egy dobos csajszi leszólította, hogy korrepetálni akarja, mert nem szeretné, ha megbukna. Ezután, mindennap találkoztak, és egyszer csak összejöttek. Happy end. Egy igazi love sztori. Csak a csaj elköltözött Japánba – igazság szerint, csak Horvátországba -, így megszakadt a kapcsolat – túl drága volt a telefonszámla, így Marcus szakított -. Kicsit szomorú a vége… de Marcusék sem milliomosok, főleg, hogy a csaj, nem volt hajlandó őt hívni.

-          Sajnálom, hogy vége lett. Jó nő volt – biggyesztette le a száját. – Ő legalább eljött velem Angliába, míg egyesek – célzott rám -, intettek egyet a taxiban ülő jómagamnak, és megkönnyebbülve visszasétáltak a házukba – nézett rám vádlón.

-          Szoktad látni, hogy ahogy becammogok?! – ijedtem meg. A nem rég történt, nyár eleji búcsúnk után, örömtánccal viháncoltam el az ajtóig. Hoppá…

-          Ja – dörmögte.

-          Tehát… láttad a kis táncot is? – tudakoltam feszengve.

-          Te táncot jártál, a búcsúnk után?! – akadt ki.

-          Nem! – tagadtam gyorsan.

-          Nem hazudsz? – fordította rám a tekintetét. Most hazudjak, vagy ne?

-          Nem – vettem elő a nyavalygós hangomat. Ezzel mindig sikerül meggyőznöm.

-          Már megijedtem – ölelt át fél karral.

-          Amúgy tényleg táncoltam – motyogtam, aztán szélvészkisasszony módjára, elsuhantam a következő teremig. Töri jött. 

~~~ 

Nem úsztam meg a büntit. Marcus kibaszottul tudta, hogy éppen mivel mérjen rám csapást. Így… kiszakadt a nadrágom, egy fél tincs hiányzik a jobb oldali frufrumból, és ráadást eltört az öngyújtóm.

-          Honnan szüljek neked most egy öngyújtót?! – sóhajtott egy hatalmasat. – Ne hisztizz már! – csitított.

-          Talán nem kellett volna a falhoz vágnod azért, mert te láttál ott egy legyet! – csattantam fel mérgesen.

-          Az a légy, egy vérszomjas szörnyeteg volt! Megharapta a hajszálamat!

-          Te normálatlan! Hogy érzed azt, ha megrágják a hajszálad?! Meg az itteni legyek, nem harapnak – oktattam ki. – Hol vagy te fejben bioszon? – fordultam felé összevont szemöldökkel.

-          Biztos, hogy szeretnéd te azt tudni? – csillant perverz fény a szemében.

-          Hát… - töprengtem el. Talán nem is vagyok annyira kíváncsi rá.

-          Egy erdei ház. Egy szoba. Egy ágy. Egy Juliet Simms. Egy… - regélte volna tovább, de én megállítottam.

-          Nem akarom tudni! – rándult görcsbe a gyomrom. Ez a gyerek normális?! Vagy csak ennyire hiánya van? Jesszusom!

-          Szerintem sem – villantott meg egy mosolyt.

-          Azt hiszem, rosszul vagyok…

-          Látod! Kár volt megkérdezned – kuncogott jót rajtam. Hát igen. Ez eszméletlen vicces. Marc, hirtelen odahajolt a fülemhez. – Gondold el… lehet, hogy épp most. Andy és Juliet brutálisan „jól érzik” magukat. Ketten – suttogta.

Ledermedtem, és akkora undorodó fintor ült ki a képemre, hogy Marc dobott egy hátast, és úgy elkezdett nyeríteni, hogy még egy ló is megirigyelte volna.

-          Te… istenbarma! Nem akarok rosszat álmodni a te hatalmas, és perverz fantáziád miatt! – csóváltam meg a fejemet, összeszorított szemekkel. - Minek kell nekem ilyeneket mondani? Tudod, hogy olyan típus vagyok, aki elképzeli a dolgokat, mi hánt meghallja...

-          Jó, abba hagytam! Bocsi – tápászkodott fel. – És mizzu otthon? – érdeklődött.

Már csak ez a téma hiányzott...

Kezdés

Sziasztok! :)

Úgy döntöttem, hogy végre blogot kezdek. Körülbelül 1 éve írok hobbi szinten, de úgy nagyon inkább 2013-ban lendültem bele. De ennyi elég is erről.

Egy Black veil brides történetet fogok veletek megosztani. :) Várhatólag holnap, vagy holnap után rakom ki az első részt. :) Még egyenlőre nem tudom, hogy milyen időközönként fogok fejezetet hozni, ez csak is az olvasóktól függ majd! :) Bármilyen tanácsot el fogok fogadni a következőkben, mert még bőven van mit csiszolni az írástudományomon.:)

Ha nem baj prológust nem fogok hozni. :) Rögtön az első résszel kezdek majd. :)