2. rész

 Igen, előbb hoztam részt. :3 Gondoltam egy kis meglepetés. :D

2. rész

A kezdeti a gitártanár miatti örömöm se perc alatt szertefoszlott az óta. Pedig tökre boldog voltam! Akkor.

-          Uh… alig várom anyukád palacsintáit minden iskolába menetes reggelen! – nyalta meg a száját Marc.

-          Anya… elutazott. Nagyon messzire, és egy darabig nem fog hazajönni – füllentettem. Miért nem mondom meg neki?! Hisz a legjobb barátom…

-          Kár. Pedig már hiányzik a palacsinta – simogatta meg szomorúan a pocakját. Neki a palacsinta, nekem meg az anyám hiányzik…

-          Így jártál. Na, de akkor, szia – nyomtam egy puszit az arcára, és átfutottam a túloldali járdára.

Sebesen kapkodtam a lábam az úton. Haza akartam érni, de sebesen, mert egyre jobban égettek, a fejemben kavargó kérdések.

Miért nem mondtam el a dolgokat, a legjobb barátomnak?

Miért nem szóltam neki az új rokonságról?

Ennyire gyáva lennék? Pedig már rég feldolgoztam a történteket. Jó, nem pont… de már nem bőgöm el magam, mi hánt apára és arra a NŐRE nézek, vagy épp, ha anyára gondolok. Semmi okom nem lenne rejtegetnem ezeket előtte… mert rá is tartozik. Jóban volt anyával. Ennyit megérdemelne.

Laptopomon kikerestem a zenelejátszási listámat, és hangosan bömböltetni kezdtem a kedvenceimet. Tudtam, hogy apát ez idegesíteni fogja, de kivételesen nem érdekelt. Mióta összejött Miriammel megromlott a kapcsolatunk. Már csak akkor beszélünk, ha muszáj, alapból nem, mivel minden ideje azé a nőé. Ilyenkor, szívesen kiragasztanék magamra egy olyan feliratot, hogy „hé, lányod is van!”, de talán, még akkor sem történne semmi.

Ahogy Andy és Juliet Lost it all-ját hallgattam, akaratlanul is kicsordultak a könnyeim.

~~~ 

Másnap nyúzottan keltem. Szemeim is feldagadtak. Sikerült tegnap álomba sírnom magam. Ó. Szuper.

Kibattyogtam a konyhába, ahol éppen apa mandula visitet tartott Miriam szájában.

-          Ezt ne itt, kérlek! – kértem őket undorodva.

Legyenek együtt, nem érdekel… de ne előttem egyék egymást!

Kivettem egy tejet a hűtőből, továbbá csináltam magamnak egy szendvicset, aztán már mentem is vissza a szobámba.

Először is, rendbe szedtem magam, aztán jött a smink, végül az öltözés.

Nem vittem túlzásba, ám még is úgy öltözködtem, hogy az időjáráshoz alkalmazkodva. Meleg volt, így nagyon gondolkoztam azon, hogy hosszú nadrágot, vagy rövidet vegyek fel, de inkább az első opciót választottam. Legújabb „szerzeményem” miatt el kellett takarnom a csuklóm egy kis részét, amit bőrkarkötőkkel oldottam meg. A kesztyű eléggé feltűnő lett volna, így nem kockáztattam.

Fél nyolc előtt kiléptem az utcára. Ideges voltam. Éreztem, hogy valami nagydolog fog történni, csak azt nem tudtam, hogy mi.

~~~ 

-          Szöszi, szép jó reggelt! – vágódott le mellém Marcus.

-          Még mindig nem vagyok az, nem, megértetted, de egyébként neked is – öleltem meg.

-          Morcos vagy? – támaszkodott meg könyökével az asztalon, aztán tenyerébe fektette az állát, és felém nézett.

-          Egy kicsit – feleltem.

-          Értem. Nekem kéne annak lennem, azért, mert tegnap szépen leráztál, és ma reggel sem hallottad meg, ahogy utánad ordítozok – vetette a szememre, viszont egyáltalán nem volt mérges, csupán aggódó.

-          Bocsi érte, csak siettem. Tudod, szalad a háztartás – próbáltam poénosan előadni. Csak én kacarásztam rajta, mint valami pszichopata.  – Reggel pedig, zenét hallgattam.

-          Aha – hümmögött.

-          Mi az?

-          Minden rendben van? Történt valami a nyáron? – kérdezte hirtelen.

-          Igen, miért ne lenne? És nem történt semmi – tagadtam. Megint.

-          Csak mert olyan furcsa vagy. Feszült, és szomorú. Ennyire nem kéne aggódni anyud miatt. Egyszer úgy is visszajön – vont óvatosan a karjai közé, aztán hátamat simogatva nyomott egy puszit a fejemre nyugtatásként.

-          Tudom – sóhajtottam. Szép is lenne, ha újra közöttünk lenne.

Nem folytathattuk tovább a komoly beszélgetésünket, mert becsöngettek, és ezzel együtt érkezett a tanár is, aki egy év eleji dolgozattal kezdett. Biosz, én, úgy szeretlek.

~~~

Biológia után történelem volt, aztán két „kottaolvasó” óra, majd végül gitár. Kíváncsi voltam az új tanárra. Nagyon is.

Helyet foglaltam az egyik padba. Kicsit örültem, hogy Marcus nem járt gitárra. Legalább most nyugtom van tőle.

Dalszöveg részleteket firkáltam a füzetembe, mire mögöttem valaki jókedvűen kuncogott. Hátra tekintettem, hogy megnézzem ki az, de addigra eltűnt. Lehet, hogy képzelődtem? Inkább visszafordultam a papírhoz, és tovább írtam.

Egy jó tíz perc után, befutott az oktató is. Férfi volt. Körülbelül 180-185cm magas. Kedves kis mosollyal pillantott körbe, aztán pedig bemutatkozott.

-          Gyerekek! Sőt, inkább már fiatal felnőttek – szólított fel minket. – Chris Biersack vagyok.

Hatalmasat néztem. Sőt. Szerintem még az állam is koppant. Andy apja, mint gitár tanár? Tud gitározni? Hát… mondjuk ezek szerint biztos.

-          Igen kisasszony ott hátul, Andy Biersack édesapja vagyok – mutatott rám. Szerintem rajtam lehetett látni a legjobban, hogy mennyire meglepődtem. – Remélem, nem bánjátok, hogy néhányszor a fiam is eljön, mert úgy döntött, hogy meg szeretne ő is tanulni. Nem értem, hogy miért épp most… vagy miért, de akkor is. Tegnap ott toporzékolt. Makacs egy gyerek – legyintett egyet, miközben hatalmasat sóhajtott.

-          Köszönöm, hogy beállítasz egy tíz évesnek – csendült mögülem az Ő hangja.

-          Szívesen, máskor is – reagálta le gyorsan az apja.

-          Máskor inkább ne – vágta rá Andy.

Eléggé jól el voltak ebben a kis szópárbajban. Látszott, hogy fia meg apja.

-          Rátérhetnénk a lényegre? – kiáltotta be az egyik lány. Meglehetősen türelmetlenül. – Tudtommal maga tanítani jött – tette hozzá flegmán.

Majdnem visszaordítottam, hogy fogja már be, de végül is igaza volt. Habár… én szívesen hallgattam volna még egy kicsit Andy-t. Sőt. Hátra is akartam fordulni, hogy tényleg ő az, akinek a hangja egyezik Andyével, de nem mertem. Mi van, ha tényleg ő az?!

Oké, nem fog történni semmi… de mi van, ha hátra fordulok, tekintetem találkozik az övével, és egymásba szeretünk, aztán elhagyja miattam Juliettet, majd boldogan élünk, míg meg nem halunk?! Na. Ez az egy dolog nem fog megtörténni. Minden „mi van, ha…” kezdetű mondat, csak ábránd.

Túl sok fanficet olvastam, azért tévedt el a fantáziám. Pedig milyen jó, csak egy picit is belegondolni, és reménykedni ebben. Aztán koppanunk egyet, majd még egyet, és így tovább. Végül rá kell ébrednünk, hogy csak hiú ábrándokat kergettünk, és el kell engednünk ezt a csodás képzeletet.

-          Ma egy kis csevegős órát fogunk tartani. Nem szeretnék egyből a tanagyagba belekezdeni, hisz azzal csak elveszem a kedvetek. Ráadást utolsó óra van! – szakított ki a gondolataim közül Chris. – Elsőnek, elég a nevetek, és a korotok, esetleg hobbitok.

-          Karla Robinson, huszonnégy, és fényképezés – „indult el” az ismerkedés.

-          Michael Kame… - jött a Karla mellett ülő ember, és így tovább, míg el nem értek hozzám.

-          Dawn White, húsz, dalszövegírás – feleltem.

-          Andy Bi… - mondta volna, de apja félbeszakította egy torokköszörüléssel. – Vagyis Andrew Dennis Biersack, huszonkettő, haverokkal lógni – válaszolta.

Kicsit meglepődtem, hogy Andy ezt felelte. Azt hittem, hogy ő is valami zenéléssel kapcsolatosat mond. De nem.

Ezután, a tanár, kérdéseket dobott fel, és kiválasztott valakit, aki erre válaszolt, aztán az a valaki kérdezett, és mást választott. Így mindenki ismerkedett mindenkivel.

Andy kapta a legtöbb kérdést, de ő is rendesen megsorozta a lányokat. Valamiért, a fiúknak nem tett fel egyetlen egyet sem. Mondjuk nekem sem.

-          Na, még van tíz percünk, gyerünk! Ne sajnáljátok a többieket, kérdéseket nekik! – kiáltotta Chris. – Ja, hogy most nekem kéne kérdeznem… - kuncogott fel, mire a többiek is nevetni kezdtek. Kivéve engem. – Dawn. Mindig ennyire csendes vagy?

-          Csak Marcus közelében hangoskodik – kacarászott magának Mary. Csak egy kicsit volt félre érthető a mondata, de még így is hangos röhögésbe kezdtek a többiek.

-          Hé! Hagyjuk őt is válaszolni! – csitította a tömeget Chris. Ő teljesen komoly volt. Valamiért még csak az arca sem rendült, amikor a többiek a könnyeiket törölgették.

-          Igen, bár a legjobb barátommal nyilvánvalóan megbeszélek mindent – adtam feleletet.

-          Te kérdezel.

-          Passzolok, kérdezzen, aki akar – adtam másnak a lehetőséget.

-          Akkor én – csendült mögülem Andy. – Edmund, sportolsz valamit?

És, ebben a tízpercben, Andy fiúktól is érdeklődött. Kicsit bántott a dolog, hogy tőlem, és Skylertől nem kérdezett. Skylerről annyit, hogy nem valami népszerű a pasik körében, ahogyan én sem. Nem vagyunk világhírű szépség királynők, de azért emberek vagyunk! Minket is illik figyelembe venni! Ez azért elég köcsögség volt Andytől.

Megint siettem haza, bár megálltam a sulitól nem messze egy öngyújtóért. Muszáj volt rágyújtanom. Egy hatalmas épület háta mögött, ezt meg is tettem. Leültem az ottani lépcsőre, és élveztem a nikotin okozta ellazulást. Valahogy engem mindig is megnyugtatott a cigi. Nem voltam függő, csak nagyon ritkán nyúltam dohányhoz, amikor elegem volt, és kicsit meg akartam nyugodni.

-          Lám, lám. Kivel nem találkozok.

-          Mit keresel itt? – fordítottam hátra a fejem.

-          Ezt én is kérdezhetném. De, csakhogy ne tűnjek parasztnak, válaszolok is. Éppen próbálunk a srácokkal. Ez itt a próbatermünk. Legalábbis, itt van az egyik hangszigetelt szobában – mutatott hátra. – És jelenleg cigi szünetet tartok. Sajnos tilos bent. És te?

-          Kikapcsolódok, gondolkozok.

-          Aha. És megtudhatom, hogy a bandám rajongója miért vagdossa magát? – ült le mellém.

-          Andy, ez téged miért is zavar? – vontam össze a szemöldököm.

-          Mert tudom, hogy nem segít. Fölöslegesen okozol magadnak fájdalmat – bámult maga elé a földre.

-           Te is…?

-          Igen. Régen – válaszolta meg a félig feltett kérdésemet. – Dawn, tényleg ne csináld.

-          Majd még meglátom. Amúgy, miért is telepedtél le szerény személyem társaságában?

-          Mert osztálytársak vagyunk. Nem mellesleg imádom a rajongóimat – villantotta rám az egyik szikrázó mosolyát. – Már amikor nem a ruháimat szaggatják, és azt kérik, hogy vegyem őket feleségül. Bár, volt, amikor erre egy pasi kért. Ott egy kicsit elgondolkoztam azon, hogy milyen világban élünk.

Akaratlanul is elmosolyodtam. Amilyen képet vágott mesélés közben, azon nem lehetett nem jó kedvre derülni.

Elmesélt pár cikkes történetet, meg azt is, hogy szegény Jaket egyszer fejbe vágta az egyik koncertjük közben a mikrofon állvánnyal, én pedig szinte sírtam a röhögésbe. Főleg akkor, amikor Andy imitálta is a történetet, na, meg amikor utánozta a hangjukat pár embernek.

Ebben a húsz percben teljesen elfelejtettem a külvilágot. Csak Andyre koncentráltam, és már is jobban éreztem magam.

A nagy regélés közben, Andynek megszólalt a telefonja. Ash volt az.

-          Mi van haver, odaragadt a cigi a szádhoz?

-          Jaja. Valaki be pillanat-ragasztózta – közölte szomorkás hanglejtéssel.

-          Oké, akkor gyere be próbálni, mert Jake felzabálta a pizza készletet, CC pedig… káosz van, haver! – jelentette ki Ash. – Most gyere! Most! Értetted?! Nincs öt perc, de még két másodperc se!

-          Megyek már, csillapodj! – ugrott fel mellőlem Andy, és be akart menni, de rájött, hogy nem vagyok boszi, és nem hókusz-pókuszoltam el magam valahová máshová.

Rám pillantott, aztán az ajtóra, majd a telefonra. Gondolom azt mérlegelte, hogy mit csináljon. Édesen megtette ezt a mozzanatot még ötször, majd kézen ragadott, és behúzott az ajtón.

-          Mi a…? – repültem Andy után. Nehéz lépést tartani a gazella lábaival. Míg ő lép egy nagyot, addig én lépek három kicsit...  

Nem tudom, hogy Andy apukája tud-e gitározni. :D Abban sem vagyok biztos, hogy Andy még nem tud gitározni... de ez mind csak a fantáziám szüleménye! :) Remélem olvasható rész volt! :*