Novella

  Ez egy ilyen novella szerűség lett. :D Nem a legjobb, de ez csak egy hirtelen ötletként pattant a fejemből, és gondoltam, hogy akkor leírom. Átolvastam... de lehet akadnak benne hibák, tehát előre is bocsi. :$ Igazság szerint. Ez az első, amit befejeztem. :D Ezen kívül van még vagy 4. Majd azokat is igyekszek befejezni, és hozni nektek. :) Remélem olvasható. :D

 Boldogok voltunk, vagy nem? Hát, ezek szerint nem, pedig én szerettelek… mindennél jobban. A közös emlékeink…

~ Vissza, valamikor 3 évvel ezelőtt nyáron ~

Egy tónál voltunk. Csak mi ketten. Együtt.

-          Jössz fürdeni? – ölelted át a derekam.

-          Andy, még csak most értünk ide! – mosolyogtam meg túlbuzgóságod.

-          És? Kipakolni ráér! – rántottál magad után a vízbe.

Hatalmas csobbanással érkeztünk meg a folyékony mini tengerbe. Te értél fel előbb a felszínre, de hamarosan én is követtelek.

-          Barom! – nevetettem.

-          Az vagyok… a te barmod – hajoltál közelebb, aztán egy váratlan mozdulatoddal ölbe kaptál.

-          Mit művelsz?! Nehéz vagyok, tegyél le – néztem fel a szemeidbe, amik most még fényesebben ragyogtak. – Miért nézel így rám? – kapaszkodtam meg a pólódban, mivel ruhástul vetettük be magunkat, így rajtad maradt.

-          Hogy nézek? – dörmögted mély hangodon, amitől a falra másztam, mert megindított ezt-azt bennem…

-          Nem tudom… csak furán – motyogtam. – Úgy, mint aki a világ legszebb, legcsodálatosabb akármijét nézi…

-          Hát, éppenséggel azt nézem, aki számomra a világ legszebbje…

Jól esett. Újra megdobogtattad szívem, ami már egy ideje miattad vert hevesen. Belsőm megtelt valami kellemes érzéssel, mert elhittem az összes szavad.

~ Vissza a jelenbe ~

Most jobb lett így neked? Mi?! Mert nekem nem… folyton te jutsz az eszembe. Mindenről.

~ 4 évvel ezelőtti karácsony ~

Legjobb tudásunk szerint feldíszítettük az ELSŐ közös karácsonyfánkat. Azt hittem, hogy ezt a fát legalább nyolcvan ilyen követi… 

A házunkban, jobban mondva a házadban tevékenykedtünk és szorgoskodtunk, hogy egy tökéletes karácsonyi estét sikerüljön összehoznunk. Én főztem, míg te a szobákat díszítetted.

Ügyeskedtél, és próbáltál minden díszt pontosan felrakni.

Amikor kimentem a konyhából, hirtelen a szám elé kaptam a kezem, csodaszép volt! Még a könnyem is eleredt.

-          Örülök, ha tetszik, de azért ne sírj, oké? – sietve öleltél át, én pedig odaadóan simultam a karjaid közé.

-          De annyira gyönyörű lett – szipogtam a pulcsidba.

Te csak szorosabban húztál magadhoz, és nyugtatóan a hátam simogattad.

Boldogok voltunk, hogy együtt vagyunk. Szerettelek, vakon. Beléd zúgtam teljesen.

~ Jelen ~

Itt ülök a padlón, nem messzi a bejárattól, és már megint rajtad agyalok, pedig nem kéne, mert így csak jobban fáj…

Még emlékszek a megismerkedésünkre is…

~ 5 évvel ez előtt, december 12 ~

-          Sammy! Állj már meg, csak tudnak még várni, ha eddig is vártak ránk tíz percet! – nyavalyogtam barátnőmnek, ugyan is kicsit gyors tempót diktált.

-          Lucy, ne beszélj, hanem szedd a lábad! Jinxx nem vár túl sokat… tapasztalat – húzta el a száját.

Azután, már én is takarékra vettem a lepénylesőm, és inkább a patáimat emelgettem. 

Szerencsére még ott voltatok, amikor megérkeztünk.

Jinxx magas volt, bár nem annyira, mint te, viszont mindkettőtöknek fekete haja volt, és elég vékonykák is voltatok.

-          Bocsi! Lucy sokáig készülődött! – terelte rám az egészet, miközben a pasijához sétált Sam.

Már készültem, hogy majd visszaszólok… mivel nem miattam késtünk, de te nagyon néztél, és valahogy engem magához láncoltak a szürkéskék szemeid.

-          Helló, Andy vagyok, Andrew Dennis Biersack, de csak Andy – nyújtottad felém a tenyered, amit el is fogadtam.

-          Szia… én pedig Lucinda Hoock, de a Lucy-t jobban szeretem – ráztam meg finoman a kezed, aztán pedig elengedtem.

Csak bólintottál, aztán leültél velem szemben.

~ Jelen ~

Itt kezdődött minden.

Utána is folyamatosan találkoztunk, ugye Sam és Jinxx miatt, így, egyre jobban kijöttem veled. Majd ez a „kijöttem veled” viszony, kezdett átformálódni egy teljesen mássá. Szerelmes lettem. Megszállta agyam, az a bizonyos rózsaszín köd, így nem tudtam tisztán gondolkodni veled kapcsolatban, de ezzel nem csak én voltam így. Te is szenvedtél attól, hogy nem lehettem melletted – legalábbis ezt hittem, és ezt mondtad -.

Ezután, szépen lassan randizgatni kezdtünk. Elcsattant az első csók is, majd azt követte még pár millió, mire végre igent mondtam neked, így járni kezdtünk.

Megadtam neked mindent, amit tudtam. Te kaptad meg, az összes „első dolgomat”, amiket eddig félve őrizgettem, és nem bántam meg. Semmit sem, pedig meg kellett volna.

5 évet voltunk együtt. 5 szépséges és boldog évet.

~ Szakítás napján ~

Végre hazaértél a munkás partiról… csak nem egyedül.

Azt hitted, hogy még, hogy anyámnál vagyok, így nyugodtan vezettél be egy nőt a házunkba. Jobban mondva, a saját házadba.

-          Nos, Elanie, mit csináljunk? – kérdezted meg a szőkeséget kacéran.

-          Szerintem… teszteljük a kanapét, vagy az ágyad… hogy tetszik az ötlet? – fonta át karjait a nyakad körül.

-          Nekem nagyon is bejön – kaptad fel, és elindultatok a nappali felé.

Egy bökkenő volt, hogy én ott voltam.

-          Lucy? – méregettél ijedten.

-          M-mit művelsz?! – buggyant ki egy könnycsepp, ami szépen lassan, apró patakként csordogált végig az arcomon.

Nem hagytam, hogy magyarázkodni kezdj. Nem akartam végig hallgatni a mesét, amit el akartál volna mondani. 

-          Egy utolsó szemétláda vagy! Öt éve voltunk együtt! Jelent ez a szám neked valamit?! Hányszor csaltál vajon meg?! És én hittem neked! Az összes szót elhittem! – kiáltottam rád hisztérikusan.

Én tényleg szerettelek.

Mivel nem terveztem többet mondani, így táskámat felkapva indultam neki a nagyvilágnak. Még próbáltál utánam jönni, de rájöttél, hogy ezt alaposan elrontottad, és most nekem tér kell. Azt már nem tudom, hogy a szőke ribancot ki dobtad-e, vagy inkább élvezted, ha már így is-úgy is összevesztünk.

Lábaim önkénytelenül is Sammi kapujáig meg sem álltak. Nem akartam neki panaszkodni rólad. Meg sem mukkantam, csak sírtam.

Sam végig velem volt, és próbált lelket önteni belém, de én nagyon el voltam kámpicsorodva, így nem járt sikerrel. Éjjel sem magamtól aludtam el, hanem álomba bőgtem magam.

Sam velem aludt.

Velem volt abban az egy hétben, ameddig el nem mondtam neki a problémám.

Eszméletlen dühre gerjedt, amikor elmeséltem neki, hogy mit tettél, aztán próbált nyugtatni olyan felesleges mondatokkal, mint pl.: „minden rendbe fog jönni”, „Andy szeret” és, hogy „erős a kapcsolatunk, és mindent kibír”. Én ezt nem így gondoltam. Már nem tudtam. Nem hittem benned. Nem is szerettem volna beszélni veled, de muszáj volt, mivel a ruháim nálad voltak, és azok pedig kellettek nekem. Így elmentem a házadig.

A kulcsommal bementem hozzád. Nagy szerencsémre nem voltál itthon. Két és fél óra alatt végeztem a bepakolással. Eléggé macerás ügy volt, de elintéztem, csakhogy téged is hazaevett a fene. 

-          Mit csinálsz? – dermedtél meg, amikor megláttál. – Ugye nem azt akarod…?

-          Elköltözök, és szakítani akarok – mondtam ki rezzenéstelen arccal. Tökéletes volt az álcám, amit gyorsan magamra öltöttem.

-          Nem beszélhetnénk meg? Nem is tudod, hogy mi történt! – álltad el az utam.

-          Ha mesét akarok hallgatni, akkor megnézek egy rajzfilmet – kerültelek ki, és villámgyorsan eltűntem onnan.

Hivatalosan is szakítottunk.

~ Jelen ~

Jobban szenvedtem nélküled, mint amennyire elképzeltem. Felemésztett az a tudat, hogy más nőt csókoltál meg a szemem láttára. Már nem tudtam benned megbízni, főleg, miután megjelentek az újságok, címlapján olyan felíratok, hogy „Andy Biersack és új barátnője”.

A szőke ciklon volt melletted, a képeknél.

Ennyi… hivatalosan is tovább léptél, míg én gyötrődtem, és fájdítottam az emlékekkel a szívem.

Ez az egész két hónapja történt. Két hónapja dobtalak… viszont belül még nagyon is ragaszkodok hozzád, ugyan is nem telik el úgy nap, hogy ne jelenne meg egy közös, szép emlék, ami csak még nehezebbé tesz mindent.

Ráadást, rosszul vagyok. Valami betegséget is összekapartam, ami meg nem jó. Reggel és este kiadom magamból az ételt, ráadást elölről.

-          Drágám! Már megint itt gubbasztasz?! – ölelt meg Sammi, miközben talpra állított, és próbált csitítani, ugyan is úrrá lett rajtam a zokogás.

-          Rosszul vagyok… - kapaszkodtam barátnőm karjába, ugyan is éreztem, ahogyan térdeim felmondják a szolgálatot.

-          Már megint? Nézesd meg magad egy dokival, mert ez így nem jó! Kérek időpontot, és el is kísérlek, rendben? – ültetett le a kanapéra, aztán bátorítóan megfogta a kezem, és azt sugallta, hogy semmi gond nem lesz. Persze… én már nem hittem semmiben.  

 ~~~ 

Két héttel később fogadott a nőgyógyász, ugyan is a rendes orvos azt javasolta, hogy keressük fel, mert ő már sejti mi a baj – persze, azért nem mondja meg -, de inkább nézessem meg magam biztosra.

Sammi nem jöhetett be. Engem pedig végig kérdezgetett a nőci.

-          Én már tudom is mi lehet a gond, bár ez nem is annyira probléma, de azért csináljunk egy ultrahangot a biztonság kedvéért – mosolyogta kedves arccal.

Ultrahang?!

Fél óra múltán, a nőgyógyász boldogan, nevetve közölte velem a hírt. Állapotos vagyok, és a 3. hónapban járok.

Nekem valahogy semmi kedvem nem volt, még vigyorogni sem, sírni akartam. Újra.

Könnyfátyoltól elhomályosult szemmel léptem ki a várakozóba, ahol egyből odapattant elém Sam, és Jinxx(?). Az utóbbi nem tudom, hogy került ide, de itt volt.

-          Mi történt? Mi a baj? Megmaradsz ugye? – mustrálta ijedten az arcomat Sam.

Ám választ tőlem nem kapott. Megint elnémultam. Egyszerűen nem jött ki hang a torkomon, hiába nyitogattam a számat.

-          Lucy, a k.rva életbe, válaszolj már! Én már teljesen kész vagyok attól, hogy hallgatsz – rázta meg óvatosan a vállamat.

-          Lucy, figyelj… segítünk mindenben, akármi is a probléma – simított végig a fejemen Jinxx.

-          Gyereket várok – zokogtam fel. – Andytől.

Sammi tudta, hogy ez életem legrosszabb és legjobb híre. Minden vágyam ez volt, bár most már kicsit minden átértékelődött bennem. 

~~~

-          Ezt el kell mondanod neki! Ő az apja – motyogta Jinxx, már a volán előtt ülve.

-          Nem… nem kell neki erről tudnia. Nem akarom, hogy tudjon erről – ellenkeztem.

-          Igaza van Jinxxnek… muszáj megmondanod! Lucy, huszonöt éves vagy… nincs munkád, és én sem segíthetek mindig. El kell mondanod neki, hogy tudjon legalább pénzzel segíteni! – győzködött Sam.

Tudtam, hogy igazuk van, de én továbbra is makacsul ellent álltam.

Jinxxék nem hagytak ezzel nyugtot. „Ha én nem mondom el, akkor majd meglássa” tervet alkalmazták. Te és a szőkeség minden hétvégén vendégek voltatok a Sam házban, és engem nem engedtek menekülni. Ott kellett ülnöm, bár válaszolni, és kérdeznem nem volt kötelességem.

~~~

Mivel, már az ötödik hónapban voltam, így szépen elkezdett már kerekedni is a pocak. Már ruhában is elkezdett látszani, és ha te jöttél „látogatóba”, akkor mindig bő cuccokat kaptam magamra. Így nem volt annyira szembe tűnő.

-          Szia… - nyitottam nektek ajtót. Most én voltam a soros.

-          Sziiiia! – nyomott egy puszit arcomra a barátnőd, míg te csak elsuttogtál egy „hello”-t.

-          Stílust váltottál? – utaltál a bő felsőmre, és nadrágomra.

-          Nem mindegy az neked? – feleltem flegmán, és otthagytalak.

A nappaliba menekültem, és leültem az egyik fotelba. Te utánam jöttél. Leguggoltál az ülőhelyem mellé, térdeden megtámasztottad a karod.

-          Figyelj… tudom, hogy elbasztam. Tudom, hogy nem akarod hallani a történetet, így nem is foglak ezzel traktálni. Csak egyet kérek a kettő helyett. Viselj el.

-          Kettő helyett? Ó… és mi lenne a második? – hagytam figyelmen kívül a kérésed.

-          Bocsáss meg. Még mindig szeretlek, nem veszed észre?! – tetted hasamra a kezed, ahonnan abban a pillanatban húztam el az enyémet.

A babarúgott. Ez volt az első. Szinte egyből reagált Andyre…

-          Ez mi volt? – kaptad el onnan a mancsodat. – Lucy… te… - néztél rám összezavarodva.

-          Nem! Nem vagyok az. Akkor én is éreztem volna… - hazudtam a szemedbe.

Még mindig nem akartam beszámolni neked. Szerencsére nem is kellett, ugyan is gyorsan felpattantál, és a konyhába mentél. Nem értettem miért, de örültem, hogy nem kell magyarázkodnom.

~~~

Elértem a nyolcadik hónapot is.

Nem jöttél rá, hogy mi a szitu, mivel kisebb turnén vettetek részt itt Amerikába, de ma hazajöttetek.

-          Ú… ez marha jó volt! – csapódott ki az ajtó Jinxx miatt.

Mivel nem tudtam arról, hogy ma jönnek haza, így teljesen meglepődtem. Azon is, hogy ott álltál Jinxx mellett. 

-          Kicsim, szerintem most hagyjuk őket kettesben. Van mit megbeszélniük – karolta át óvatosan jegyese oldalát a gitáros.

Sammi csak bólintott, aztán felmentek az emeletre.

-          Miért hazudtál? – szorítottad össze szemeidet.

-          Kitudja, hogy te hányszor tetted ezt meg… míg én csak egyszer – fordítottam neked hátat.

-          Egyszer sem! Lucy, aznap, nem voltam tiszta… - kezdtél bele.

-          Mi az, hogy nem voltál tiszta? – kaptam hátra a fejem.

-          Valamilyen parti drog hatása alatt álltam… van róla papírom is. Orvosi.

-          Akkor miért vagy még mindig ezzel a nővel? Ne mond, hogy most is be vagy állva… - röhögtem fel kényszeredetten. 

-          Azért vagyok vele, mert félek az apjától. A kiadónk egyik fejese! Szerinted, mit csinálna az után, hogy dobtam a pici lányát? – kérdezte. – Összeaprítaná a bandát a hülyeségem miatt – adtad meg a választ is.

-          Mutasd meg az orvosi papírokat neki is! Hogy nem voltál tiszta – dobtam fel.

-          Szerinted elhinné?

-          Nem tudom… de egy próbát megér – vontam meg a vállam, aztán feléd fordultam teljes testtel.

-          Tehát, ez jelenti azt is, hogy visszakaphatnálak? – csengett reménykedő hangod, ami valamit megpuhított bennem.

Nem feleltem. Az után sem, hogy elém lépdeltél. És akkor sem, amikor ajkaidat, az enyémre tapasztottad. Viszonoztam, és így meg is adtam a választ a kérdésedre.

Boldog voltam.

~~~  

Két hét múlva, szorosan a karjaidba zártál, és azt suttogtad, hogy sikerült.

Kidobtad Elanie-t, csak így meg titeket repítettek a stúdiótól. De, megnyugtattál azzal, hogy már leszerződtetett más, mivel elég jó banda vagytok, és így eléggé sok ajánlatot kaptatok.

Kemény pár hetem volt már hátra, és te mellettem voltál. Minden egyes nap odafigyeltél rám, hogy nekem, és a kicsinek se legyen baja.

Amikor elértem a kilencedik hónapot, kivettél egy pár hónapos pihenőt, mivel fontos családi dolog lesz, amiről nem szeretnél lemaradni. Újra megdobogtattad a szívem, és szépen lassan még jobban beléd szerettem.

~~~ 

December 12. –én megszülettet a kislányunk. Cassidie Biersack. 3500gm-mal, és 53cm-rel. Igen. Ott voltál velem, de a végére feladtad a szolgálatot, és kidőltél, így lemaradtál az első gyermeked megszületéséről.

~ Pár óra múlva ~

-          Majd legközelebb – vigyorogtál kínosan.

-          Szeretnél még egyet? – lepődtem meg.

-          Igen… egy kisfiút még össze kéne hoznunk. Egy kis trónörököst – bólogattál.

-          És mi van akkor, ha a következő is lány lesz? – mosolyodtam el.

-          Akkor… lesz még egy – vontad meg a vállad.

-          Persze… de azt akkor te szülöd meg… - néztem rá, amolyan „tudod ki fog még többször szenvedni” nézéssel.

Már épp vissza akartál vágni, amikor betolták a kisbabánkat. Gyönyörűséges pici volt. Nekünk a világ legszebb babája.

Óvatosan, és nagyon bénán felvetted, de amikor már úgy gondoltad, hogy nem fog kiesni a kezedből, gyengéden magadhoz szorítottad.

Eszméletlen lágysággal fogtad a picit. Mintha, egy törékeny, méreg drága porcelán lenne. Mondjuk, nekünk az is volt. Egy gyönyörű, kisbaba.

-          Szeretlek – hajoltál oda hozzám, és egy puszit nyomtál az arcomra, majd átadtad a gyereket nekem.

-          Szia, pici, köszöntelek köztünk – simítottam végig az ujjammal a puha arcát. – Apáddal majd vigyázz, kicsit flúgos személy, de nagyon lehet szeretni.

-          Mellesleg, anyuddal sem árt óvatosnak lenni… amikor a tv-ben Vámpír naplók maraton lesz, akkor apád fogja óvni a fenekedet, úgy hogy anyád sem szent – ült le mellém Andy, és átkarolt.

Egyszerre emeltük fel a fejünket a „csíííz!” szóra, és a nővérkék pedig egyből lekaptak minket, és hozzá fűzték… Egy új, boldog család. Bár lehet a boldog helyett, bolondot mondtak... de végül is, mindkettő igaz. :) 

Vége :D

Igazság szerint az elején szomorú végűre terveztem, de úgy fair, ha happy end. :DD 

Azt szeretném kérdezni, hogy ebből a novellából legyen második rész, amikor Andy és Lucy a gyereknevelés rejtelmeit sajátítsák el? :D Csak mert, ha lenne rá érdeklődő, akkor szívesen megcsinálom. :)