3. rész

Szerintem eszméletlen rossz lett ez a rész... pedig igyekeztem, de egyszerűen nem ment. :c A következőt megpróbálom jobbra megcsinálni. Amúgy, átírnám ezt is, de már így is 1 hete, hogy nem hoztam új fejezetet. Ja, és köszönöm a kommentelőknek! Nagyon jól esik olvasni, hogy valakit érdekel is. :3 :$

3. rész

Andy elegánsan kint hagyott a folyosón, aztán becsörtetett a fiúkhoz. Néhány hangfoszlányt hallottam, de nagyon sokkal többet nem.

Amúgy… Andy mindig ennyire közvetlen? Tökre jól el tudtunk beszélgetni, pedig nem is ismerjük egymást. Viszont, ott van közöttünk a rajongó-előadó kapocs. Vannak, akik elsírnák magukat a helyemben, más Andyre ugorna, és el nem engedné… én meg általános témákról eltársalgok vele. Azért, azon el lehet gondolkozni, hogy most én vagyok a normális fan, vagy azok, akik nem ezt csinálnák a helyemben? Tehát… visszakanyarodva az előző témához… fura dolog ez.

~~~

Jó pár perc múlva, kezdtem dühbe gurulni.

Nem hiszem el, hogy Andynek volt pofája itt hagyni! Miért nem mondott annyit, hogy „próbálni kell mennem, pá!”. Még azt is jobban megértettem volna, mint ezt. Fél órája bent volt! És nem jött ki hozzám legalább annyira, hogy „hé, ne várjál már itt fölöslegesen”. De nem! Én pedig már kezdtem idegösszeomlást kapni a várakozásba. Oké, most lehet, hogy ő Andy Biersack, de istenem! Nem a türelmemről vagyok híres… még akkor sem, ha róla van szó.

Majdnem egy óra múltán, Andy, mint aki jól végezte dolgát, kijött a teremből.

-          De ki foglak filézni, csak gyere a közelembe – emeltem rá haragos tekintetemet. Andy ezt mind telibe kakilva, jó kedvűen csörtetett felém. – Nem kell még visszamenned? Esetleg még egy hónapra? Velem nem kell foglalkozni, elvagyok én itt… - fontam össze karjaimat mellkasom előtt.

-          Még is megvártál. Pedig haza is mehettél volna – vette elő cigis dobozát, és kifelé indult. – Jössz? – állt meg az ajtó előtt, amikor észrevette, hogy nem óhajtok mozdulni. – Ahj… - dörzsölte meg homlokát. – Dawn… sajnálom, oké? – sétált elém komolyan, és leguggolt, hogy nagyjából egy szintbe legyünk. – Legközelebb hónapokra ragadok bent a próbateremben – röhögött fel, majd kiment a lépcsőhöz.

Annyira kis… Áh! Lehetetlen, beképzelt, egoista állat! Mondjuk én meg hisztis vagyok… De ő akkor is rosszabb!

Fogtam magam, és utána mentem. Biersack, én egyszer tuti elkaplak az egyik sötét sikátorba!

-          Elégedett vagy? Kijöttem – morogtam.

-          Nem hiányoztál – fintorgott. – Amúgy meg látom.

-          Te mindig ennyire ritka bunkó vagy? – érdeklődtem egy fokkal magasabb oktávon. Kicsit felidegelt a csávó.

-          Csak veled – dobott egy puszit a levegőbe.

-          Hol van az előbbi „szeretem a rajongóimat Andy”? – álltam elé. Mivel ő ült, így – kivételesen -, én voltam a magasabb, és neki kellett rám felnéznie.

-          Bent hagytam a próbaterembe – emelte fel rám kékes-szürkés tekintetét. Azt hiszem… itt kezdtem el olvadni. Ennek a srácnak durván szép szemei vannak!

-          Akkor hozd ki! Mert a tahó, mostani Andyvel nem vagyok hajlandó beszélni! – fordítottam el róla a tekintetem.

-          Senki sem kérte, hogy beszélgess velem. Különben is… mit keresel még itt, ha nem vagy kíváncsi a pofámra? Miért nem hagysz itt? – kérdezte hajtöveit súroló szemöldökkel.

Már szólásra nyitottam a számat, de végül becsuktam. Majd ezt megtettem még egy párszor, de végül rájöttem, hogy fogalmam sincs. Miért nem megyek haza? Vagy sétálni? Vagy mit tudom én hova?

Csak tátogtam, mint egy hal.

-          Válaszolsz is? Vagy csak berekedtél, amíg gondolkoztál a feleleten?

-          Kapd be! – fordítottam hátat azzal az elhatározással, hogy én MOST megyek haza.

-          Vigyázz magadra, Dawn – kiáltott utánam nevetve, ami még feljebb vitte bennem a pumpát.

-          Fordulj fel Biersack! – fordultam hátra idegbetegen, majd hisztisen földhöz csapkodott lábbakkal indultam újra el.

Andy hogy lehetett ilyen! Én egyből kiábrándultam belőle… jó, azért nem pont. Sőt. Egyáltalán nem. Miközben éppen az idegrendszerem vékony fonalával játszott, akkor is csodálattal figyeltem. Andy egy kész tökéletesség… kívülről. Belülről meg… akiket kedvel, azokkal biztos rendesen viselkedik. Csak néhány szerencsétlent borít ki a sodrából, mint pl. engem.

Bowling golyó módjára ballagtam a járdán. Aki elém került, azt eltaroltam. Páran meg is szólták ezt, de úgy voltam vele, hogy kit érdekel? Mert engem nem. Ezt szokták csinálni a munkába siető idősek is! Akkor nekem miért nem szabad? Mondjuk lehet, hogy azért, mert nem vagyok munkába siető idős...

Míg ilyen badarságokon elmélkedtem, addig valaki felbőgette mellettem a kocsija motorját. De utálom az ilyen embereket. Csak menőznek itt orrba-szájba, hogy mennyire brummog nekik a roncsuk. 

-          Dawn! Szállj be, haza viszlek! – nyitotta ki mellettem a kocsija ajtaját. Aha… tehát Andy cseszteti a kocsiját.

-          Chö… - szegeztem tekintetem a kirakatokra, és úgy tettem, mintha nem hallottam volna a felkérést. 

Andy kitartó volt. Amikor annak a hosszú utcának a végén jártam, ő még akkor is mellettem volt.

Feladva az ellenállásomat megszólítottam.

-          Visszatért a stúdióból, azaz Andy? – néztem rá a szemem sarkából.

-          Vissza – mosolyodott el jó kisfiúsan.

Meggyőzött. Bepattantam mellé a kocsiba. 

-          Miért is szeretnél haza vinni? – kötöttem be magam.

-          Mert a barátnőm rokona vagy. Tehát… nekem is. Legalábbis én így gondolom. Veled illik kivételeznem – kacsintott.

-          Ezt… te honnan tudod?!

-          Juliet mondta még régebben. Így beugrott, amikor a nevedet hallottam – felelte.

-          Értem… - motyogtam.

Ezután már csak a házunkhoz vezető utat mondtam Andynek. Ennyi volt a beszédtémánk.

~~~ 

-          Köszönöm, hogy hazahoztál – szálltam ki a kocsiból.

-          Akkor, majd gitár órán találkozunk… Dawn – adott gyújtást, így az autó elindult, majd elhajtott.

Ez már túlzottan is sok Andy közvetlenségéből! Oké, hogy szerinte akkor mi is rokonok vagyunk, de az isten szerelmére! Kemény egy napja ismerjük egymást személyesen! Marcus-t, már óvoda óta ismerem, és még sem hajlandó kocsival hazahozni! Mondjuk igaz, hogy nincs is kocsija… de, na! Akkor is! Meg kikészít Andy kettős személyisége… egyik pillanatba bunkózik itt, máskor meg „jaj, gyere Dawn, hazaviszlek”.

Megőrülök!

Az életem amúgy is olyan, mint egy repedt fal… nem hiányzik Andy is a képbe, se senki más. Még fel kell újítanom a belső dolgokat, addig nem hiányzik semmi/senki.

~Másnap~

Még nyúzottabb voltam, mint az előző reggeleken.

Apum tegnap kiakadt, amiért más pasik hurcolásznak haza. Este tizenegyig folyt a vita közöttünk. Egyikőnk sem akarta megadni magát, de végül apát elrángatta a boszi, így egy „majd holnap folytatjuk” kijelentéssel ment a nő után. Mint egy jól idomított kutya! Eszem meg áll!

Felöltözködtem, majd lesurrantam a konyhába egy szendvicsért, majd vissza. Szerencsére nem vettek észre, habár senki nem volt lent.

Fél nyolc előtt indultam el, így apa pont elcsípett.

-          Csak nem jön érted, hogy ennyire sietsz? – vetette oda az újságot böngészve.

-          Nem, képzeld, nem jön értem! – vágtam rá, majd csapódott utánam a bejárati ajtó.

Húsz éves vagyok az isten szerelmére! Mi köze lehetne akár ahhoz, hogy haza hoztak?! Saját életem, én hibáim! Különben is, miért pont most kezd el foglalkozni az életemmel?!Megőszülök most már tényleg! Mehetek hajfestékért...

~~~ 

Marcus az iskola előtt várt. Jé, ez is ideért? Pedig általában ilyenkor kel, és nyolc óra után esik be.

- Te! –szegezte rám a mutató ujját haragosan. Mi a baja? – Miért?!